top of page

Liza élete

életrajz részletekben

1. rész

Az első részből kiderül hány ikerpár előzte meg Lizát a testvérek sorában és a Szántó név miért is nem a család ősi foglalkozására utal. A történet Vekerle telepen kezdődött, Budapesten a XX. század elején.

Kindelmann Károlyné − Szántó Erzsébet Júlia 1913. június 6-án született Kispesten. Szülei Szántó József és Mészáros Júlia Erzsébet.Az édesanya, hatszori ikerszülést követő 13. gyermekként hozta világra az „egyedüli” Erzsébetet. Az újszülött igen véznácska volt, úgyhogy már június 15-én Szent Antal napján megkereszteltették, az 1905-ben épült kispesti Szent Rudolf templomban (mely pápai engedéllyel 1955-től Nagyboldogasszony plébánia, lásd lenn!). Családja a kicsit, Lizának szólította. Erzsébet egész életében keresztelési dátumát tartotta igazi születésnapjának. Házuk, a mai Wekerle-telep területén volt (az akkori Vajk utcában).3 éves koráig anyatejen nevelkedett, ám az első alkalommal, amikor édesanyja ezt megtagadta tőle, sírva vonult egy sarokba és „végtelen szomorúságában”, amint rátekintett az üveges faliórára, annak számlapja helyén fényességben ragyogó galambot látott tündökölni. Mint elmondta, a látványt nem értette ugyan, de a képet soha nem tudta elfelejteni.Az apai ősök évszázadokkal korábban bevándorolt olasz mesteremberek voltak, eredeti nevük Santo, ebből magyarosodott a Szántó családnév. Kezdetben Paks környékén birtokot szereztek, de ismeretlen okból elszegényedtek. Az nem tudható, hogy protestáns voltuk miatt kellett-e távozniuk hazájukból, vagy csak Magyarországon tértek át, a Szántó nagyapa mindenesetre már reformárus esperes volt és olyan „nyakas kálvinista”, hogy saját kántortanító fiát, Józsefet (Erzsébet édesapját) kitagadta, amiért katolikus lányt vett feleségül! Így Liza és testvérei, soha nem láthatták református nagyszüleiket.Szántó József, 180 cm magas, mindig jól öltözött, egyenes ember volt. Nyomdász és kántortanító diplomájával kénytelen volt kőművesek mellett segédmunkát vállalni, hogy családját eltartsa. Végül azonban sikerült a szakmájában, egy nyomdaüzemben állást kapnia. A tizenöt fős nagy család, anyagilag kiegyensúlyozottan, példás szeretetben és békességben élt.
Kindelmann Károlyné − Szántó Erzsébet Júlia 1913. június 6-án született Kispesten. Szülei Szántó József és Mészáros Júlia Erzsébet.Az édesanya, hatszori ikerszülést követő 13. gyermekként hozta világra az „egyedüli” Erzsébetet. Az újszülött igen véznácska volt, úgyhogy már június 15-én Szent Antal napján megkereszteltették, az 1905-ben épült kispesti Szent Rudolf templomban (mely pápai engedéllyel 1955-től Nagyboldogasszony plébánia, lásd lenn!). Családja a kicsit, Lizának szólította. Erzsébet egész életében keresztelési dátumát tartotta igazi születésnapjának. Házuk, a mai Wekerle-telep területén volt (az akkori Vajk utcában).3 éves koráig anyatejen nevelkedett, ám az első alkalommal, amikor édesanyja ezt megtagadta tőle, sírva vonult egy sarokba és „végtelen szomorúságában”, amint rátekintett az üveges faliórára, annak számlapja helyén fényességben ragyogó galambot látott tündökölni. Mint elmondta, a látványt nem értette ugyan, de a képet soha nem tudta elfelejteni.Az apai ősök évszázadokkal korábban bevándorolt olasz mesteremberek voltak, eredeti nevük Santo, ebből magyarosodott a Szántó családnév. Kezdetben Paks környékén birtokot szereztek, de ismeretlen okból elszegényedtek. Az nem tudható, hogy protestáns voltuk miatt kellett-e távozniuk hazájukból, vagy csak Magyarországon tértek át, a Szántó nagyapa mindenesetre már reformárus esperes volt és olyan „nyakas kálvinista”, hogy saját kántortanító fiát, Józsefet (Erzsébet édesapját) kitagadta, amiért katolikus lányt vett feleségül! Így Liza és testvérei, soha nem láthatták református nagyszüleiket.Szántó József, 180 cm magas, mindig jól öltözött, egyenes ember volt. Nyomdász és kántortanító diplomájával kénytelen volt kőművesek mellett segédmunkát vállalni, hogy családját eltartsa. Végül azonban sikerült a szakmájában, egy nyomdaüzemben állást kapnia. A tizenöt fős nagy család, anyagilag kiegyensúlyozottan, példás szeretetben és békességben élt.

2. rész

Liza 4 éves, amikor Édesapja első világháborús frontvonalon köt ki. Mégis, hogyan tudja meg a család, mi lett vele? Ez követően, a teljes anyagi kiszolgáltatottság határán, vajon milyen megoldást talál ki az édesanya? És végül, mindannyian emlékszünk gyerekkori ízekre, illatokra.. A romantikus nevű Cseresznyéspusztáról milyen élmény fogja elkísérni a kislányt egész élete során?

A családfő, szerető lelkületének ajándékaként, (felesége tudta nélkül) titkon a Kispesti Főplébániára járt hittanra, ahol 1917-ben − közvetlenül hadba vonulását megelőzően −, ünnepélyes szentmise keretében, családja színe előtt katolizált. A frontról már csak rózsafüzére és szentírása tért haza, egy bajtársa jóvoltából! Erzsébetben négy éves korából, határozott emlékként élt a családját ért leírhatatlan tragédia és az, hogy ő látta apja fekete koporsóját! (Ám egészen biztos, hogy az csak a gyászmise „templomi kelléke” volt!) Az édesanya Júlia, hogy családját fenntartsa, lakóhelyük közelében kifőzdét nyitott, melyet végülis a családot ért sorozatos tragédia következményeként volt kénytelen bezárni.Erzsébet, aki apja halálakor négy éves volt, már korán kitűnt éles eszével, akaratosságával, mozgékonyságával és talpraesettségével. Fizikai soványsága miatt, orvosi tanácsra vidékre került, a Tolna megyei ahol anyai nagyszülei nevelték 1919-ig. (A kép illusztráció!) Ebből az időből csak a nagymamára emlékszik, aki még a disznóólba is a kezére csavart, nagy szemű fekete rózsafüzérével ment. Arról azonban nincs emléke, hogy szentmisére jártak volna.Egyetlen igazán maradandó emléke abból a korból, egy nagyon finom illat volt, amit a nyári séták közben érzett a mezőn! Gyermekfejjel még nem tudta a kis virág nevét, melynek illatélményét felnőtt életében többször, valóságosan megtapasztalta. A szagosbükkönyéhez hasonlítható illatot ötven évvel később többnyire akkor érezte, amikor egy-egy sátáni gyötörtetése véget ért. Az illat azonban nem kötődött a virág valós jelenlétéhez, hiszen adott esetben városban, akár télen is, olykor akár kevésbé finom szagok közepette is jelentkezett!
A családfő, szerető lelkületének ajándékaként, (felesége tudta nélkül) titkon a Kispesti Főplébániára járt hittanra, ahol 1917-ben − közvetlenül hadba vonulását megelőzően −, ünnepélyes szentmise keretében, családja színe előtt katolizált. A frontról már csak rózsafüzére és szentírása tért haza, egy bajtársa jóvoltából! Erzsébetben négy éves korából, határozott emlékként élt a családját ért leírhatatlan tragédia és az, hogy ő látta apja fekete koporsóját! (Ám egészen biztos, hogy az csak a gyászmise „templomi kelléke” volt!) Az édesanya Júlia, hogy családját fenntartsa, lakóhelyük közelében kifőzdét nyitott, melyet végülis a családot ért sorozatos tragédia következményeként volt kénytelen bezárni.Erzsébet, aki apja halálakor négy éves volt, már korán kitűnt éles eszével, akaratosságával, mozgékonyságával és talpraesettségével. Fizikai soványsága miatt, orvosi tanácsra vidékre került, a Tolna megyei ahol anyai nagyszülei nevelték 1919-ig. (A kép illusztráció!) Ebből az időből csak a nagymamára emlékszik, aki még a disznóólba is a kezére csavart, nagy szemű fekete rózsafüzérével ment. Arról azonban nincs emléke, hogy szentmisére jártak volna.Egyetlen igazán maradandó emléke abból a korból, egy nagyon finom illat volt, amit a nyári séták közben érzett a mezőn! Gyermekfejjel még nem tudta a kis virág nevét, melynek illatélményét felnőtt életében többször, valóságosan megtapasztalta. A szagosbükkönyéhez hasonlítható illatot ötven évvel később többnyire akkor érezte, amikor egy-egy sátáni gyötörtetése véget ért. Az illat azonban nem kötődött a virág valós jelenlétéhez, hiszen adott esetben városban, akár télen is, olykor akár kevésbé finom szagok közepette is jelentkezett!

3. rész

A pandémia szó az utóbbi években új értelmet nyert nyilvánvalóan. Mégis milyen lehetett megtapasztalni hasonlót a aXX. század elején? Azt is kiderült milyen kritikusan hallgatója volt a hittanóráknak kis Erzsébet, és mi volt az a probléma, amin kifejezetten felháborodott?

4. rész

Megtudhatjuk, hogyan jutott el Liza Svájcba és hogy ment az iskola, illetve a Luzerni tó jegén a korcsolyázás. Mi volt a váratlan fordulat, amire nem számított a befogadó család és hogyan mentette meg életét egy parkőr?

1923. november 8-án, az Országos Gyermeksegélyző Liga a soványka Lizát, a svájci Luzern kantonbeli Willisauba küldte felerősödni, egy nyolcgyermekes gyáros családhoz. Itt bár mindent megadtak neki, de édesanyja utáni vágyakozását és hatalmas honvágyát nem sikerült csillapítaniuk.Visszahúzódó viselkedését csak fokozta, hogy pajtásai kicsúfolták nyelvtudása hiányosságai miatt. Ebből következett nagy tanácstalansága; hogy a német és francia nyelvi közegben miként is köszönhetné meg Istennek a nagy jólétet, magyarul?! Egy alkalommal korcsolyázni vitték a befagyott Luzerni tóhoz és egy óvatlan jégbeszakadás következtében boka fölött eltörött a lába. Sajnos a csontok, egészen csekély deformációval forrtak össze, ám orvosai a kislány rossz lelki állapota miatt, eltekintettek a korrekciós töréssel való helyrehozástól. Bár a deformáció csak anatómiailag volt behatárolható, ám ennek tudata a később bontakozó női hiúságának mégis komplexust okozott. Talán ez is indokolta, hogy mindig hosszú szoknyában járt. Minden svájci jólét és kényeztetés ellenére, a kis Liza megszökött, hogy hazatérjen szeretett Édesanyjához. Egy parkőr talált rá egy padon az összefagyott kislányra. Visszavitte vendéglátóihoz, ám a kirándulásának komoly tüdőgyulladás lett a következménye és bal tüdeje egyharmadát el kellett meszesíteni. Három hónapig kíméletes ápolásra szorult. Svájci tartózkodásának első félévében, Erzsébetke eredeti súlyához képest egyre csak fogyott, ám ezt követően sikerült felszednie 17 kilót. Így lett a tizenegy éves kislány 38 kg. Erzsébetnek olyan fájó honvágya volt, hogy ennek emléke egész életében elkísérte. Amikor negyven évvel később, igazi földi küldetése kibontakozott, melyért szenvedéseket vállalt, az Úr így szólt hozzá: „Mikor gyermekkorodban idegen földön éltél, távol édesanyádtól és édes hazádtól, ezt a fájó kínt szenvedted el hosszú időn át. – Édes Jézusom, ez a honvágy volt. – „Rájöttél? Ez a fájdalmas szenvedés, melyet rád küldtem, az égi hon után való vágyódás. Szenvedd el azokért, akik nem vágyódnak az örök hon után.” (I/44)
1923. november 8-án, az Országos Gyermeksegélyző Liga a soványka Lizát, a svájci Luzern kantonbeli Willisauba küldte felerősödni, egy nyolcgyermekes gyáros családhoz. Itt bár mindent megadtak neki, de édesanyja utáni vágyakozását és hatalmas honvágyát nem sikerült csillapítaniuk.Visszahúzódó viselkedését csak fokozta, hogy pajtásai kicsúfolták nyelvtudása hiányosságai miatt. Ebből következett nagy tanácstalansága; hogy a német és francia nyelvi közegben miként is köszönhetné meg Istennek a nagy jólétet, magyarul?! Egy alkalommal korcsolyázni vitték a befagyott Luzerni tóhoz és egy óvatlan jégbeszakadás következtében boka fölött eltörött a lába. Sajnos a csontok, egészen csekély deformációval forrtak össze, ám orvosai a kislány rossz lelki állapota miatt, eltekintettek a korrekciós töréssel való helyrehozástól. Bár a deformáció csak anatómiailag volt behatárolható, ám ennek tudata a később bontakozó női hiúságának mégis komplexust okozott. Talán ez is indokolta, hogy mindig hosszú szoknyában járt. Minden svájci jólét és kényeztetés ellenére, a kis Liza megszökött, hogy hazatérjen szeretett Édesanyjához. Egy parkőr talált rá egy padon az összefagyott kislányra. Visszavitte vendéglátóihoz, ám a kirándulásának komoly tüdőgyulladás lett a következménye és bal tüdeje egyharmadát el kellett meszesíteni. Három hónapig kíméletes ápolásra szorult. Svájci tartózkodásának első félévében, Erzsébetke eredeti súlyához képest egyre csak fogyott, ám ezt követően sikerült felszednie 17 kilót. Így lett a tizenegy éves kislány 38 kg. Erzsébetnek olyan fájó honvágya volt, hogy ennek emléke egész életében elkísérte. Amikor negyven évvel később, igazi földi küldetése kibontakozott, melyért szenvedéseket vállalt, az Úr így szólt hozzá: „Mikor gyermekkorodban idegen földön éltél, távol édesanyádtól és édes hazádtól, ezt a fájó kínt szenvedted el hosszú időn át. – Édes Jézusom, ez a honvágy volt. – „Rájöttél? Ez a fájdalmas szenvedés, melyet rád küldtem, az égi hon után való vágyódás. Szenvedd el azokért, akik nem vágyódnak az örök hon után.” (I/44)

5. rész

Liza svájci nevelőszülei vajon hogyan viszonyultak a kislány honvágyához? Hogyan tudott a családon segíteni egy Párizsban élő barátnő? Mennyi időt tölthetett még együtt Édesanyjával Liza és Gizellával látták-e még egymást valaha? Végül, ha nem történik meg az a bizonyos félreértés a Grazi vonatállomással kapcsolatban, a kis Erzsébet élete vajon milyen más irányba fordulhatott volna?

Folytatva a gyermekkori küzdelmeit, vendéglátói nagyon megszerették és mindent meg is tettek, hogy hosszabb maradásra bírják, de miután 1924 október végén hírt kaptak édesanyja súlyos betegségéről, fájó szívvel, kénytelenek voltak hazaengedni családjához, anyjához és nővéréhez. A csontlágyulásban és orbáncban szenvedő Júlia mamát, most már a férjezett Gizella mellett a „világjárt” 11 éves kis Liza is ápolta. Anyjuk még ágynak esetten is próbált megmaradt családjának pénzt keresni, melyhez Párizsban élő francia barátnője segítette kézimunka megrendelésekkel. A varrást Erzsébet is elsajátította és akkor tanulta meg a 'toledó', a 'minigobelin', a 'riseliő', a 'modéna' és monogram varrás alapjait. Végül, Mme Susanne-al már csak ő tartotta a kapcsolatot tanító nénije, Erna segítségével. Az édesanya 1924. november 22-én bekövetkezett halálával, már csak ő és a kisgyermekes Gizella élt! A törékeny, vézna kislány valószínűleg úgy vészelhette át a legjárványosabb éveket, hogy már Svájc előtt is hosszabb időket töltött Juliska nénjééknél – István nevű anyai nagybátyja családjánál – a Paks környéki Cseresznyéspusztán. Az édesanya elvesztése azonban emberfeletti megpróbáltatás volt Erzsébet számára és félő volt, hogy teljesen összeroppan! Későbbi visszaemlékezésében mesélte: „Édesanyámat annyira, de annyira szerettem, hogyha Isten nem lenne, Őt imádtam volna!” A lelkileg végsőkig megpróbáltatott gyermeket az említett iskolai tanítónője segítette talpon maradni. A kis árvát, Gizella nővére fogadta magához, fiacskája Lacika mellé. (Az ő későbbi sorsa ismeretlen!) 1924. decemberében svájci „szülei” értesülve a tragédiáról, örökbe akarták fogadni. Levél útján, megbeszéltek egy találkozót Lizával a gráci vasútállomáson 10 órára. Félreértés folytán, a kislány este tízre érkezett Grácba, természetesen hiába! Egy budapesti házaspár hozta vissza Gizelláékhoz. Balsorsa azonban nem ért véget!
Folytatva a gyermekkori küzdelmeit, vendéglátói nagyon megszerették és mindent meg is tettek, hogy hosszabb maradásra bírják, de miután 1924 október végén hírt kaptak édesanyja súlyos betegségéről, fájó szívvel, kénytelenek voltak hazaengedni családjához, anyjához és nővéréhez. A csontlágyulásban és orbáncban szenvedő Júlia mamát, most már a férjezett Gizella mellett a „világjárt” 11 éves kis Liza is ápolta. Anyjuk még ágynak esetten is próbált megmaradt családjának pénzt keresni, melyhez Párizsban élő francia barátnője segítette kézimunka megrendelésekkel. A varrást Erzsébet is elsajátította és akkor tanulta meg a 'toledó', a 'minigobelin', a 'riseliő', a 'modéna' és monogram varrás alapjait. Végül, Mme Susanne-al már csak ő tartotta a kapcsolatot tanító nénije, Erna segítségével. Az édesanya 1924. november 22-én bekövetkezett halálával, már csak ő és a kisgyermekes Gizella élt! A törékeny, vézna kislány valószínűleg úgy vészelhette át a legjárványosabb éveket, hogy már Svájc előtt is hosszabb időket töltött Juliska nénjééknél – István nevű anyai nagybátyja családjánál – a Paks környéki Cseresznyéspusztán. Az édesanya elvesztése azonban emberfeletti megpróbáltatás volt Erzsébet számára és félő volt, hogy teljesen összeroppan! Későbbi visszaemlékezésében mesélte: „Édesanyámat annyira, de annyira szerettem, hogyha Isten nem lenne, Őt imádtam volna!” A lelkileg végsőkig megpróbáltatott gyermeket az említett iskolai tanítónője segítette talpon maradni. A kis árvát, Gizella nővére fogadta magához, fiacskája Lacika mellé. (Az ő későbbi sorsa ismeretlen!) 1924. decemberében svájci „szülei” értesülve a tragédiáról, örökbe akarták fogadni. Levél útján, megbeszéltek egy találkozót Lizával a gráci vasútállomáson 10 órára. Félreértés folytán, a kislány este tízre érkezett Grácba, természetesen hiába! Egy budapesti házaspár hozta vissza Gizelláékhoz. Balsorsa azonban nem ért véget!

6. rész

A történet az abszurd és tragikus kukoricadarálóval folytatódik, szinte hihetetlen módon. Itt olvashatsz arról, miért hívták Lizát sokszor fehér hollónak? Cseresznyéspusztán miért egy terebélyes körtefa lesz a lényeges? Milyen Édesanyjától kapott emléke volt Erzsébetnek a mostohaszülők és testvérek között. A mi kis Csipkerózsikánkra is cselédszerep jutott ezúttal egy valós meséjében. Ki az a szereplők közül, aki a lehetőségekhez képest segíti őt?

1925-ben elvesztette ezt a nővérét is, az utolsó közvetlen családtagját, akit egy – a mai olvasónak furcsának tűnő –, de egy leszakadó fali kukoricadaráló sújtott halálra. És a képtelenség nem ért véget! Az özvegyen maradt férj szíve ugyanis szó szerint megszakadt és belehalt a fájdalomba! Együtt temették őket, és az esetnek akkoriban nagy híre volt! Most már az árván maradt Lacika és Erzsébet, együtt kerültek nagybátyjukhoz a Paks környéki Vajtára, akinek felesége Juliska, eredetileg tanítónő volt. A házaspár (Júlia és István), gyermektelen lévén gyakorlatilag örökbe fogadták őket A kislány árva szíve, bár iszonyatosan fájt, de tudta, hogy többé már nem viselkedhet gyermekként. Ügyes kis cselédként szolgálta a családot, a három unokafivérét és nagybátyját, akik esetenként igen mostohán bántak vele. Bár volt egy felnőtt unokanővére is, ám ő nem törődött vele, egyedül nénje próbálta ügyes pedagógiával egyengetni a kis bakfis testi-lelki fejlődését. Ám volt valami egészen különös, mondhatni „fehér holló” a kis Erzsébetben, melyet ő az emberek előtt nem akart mutatni ugyan, de mégis valamiképp kilógott a sorból! Ez leginkább a mindennapok földhözragadt világtól való idegenkedésében mutatkozott meg, ami miatt egyre határozottabban fogalmazódott meg benne, hogy amint felnő, a fölséges Istent fogja szolgálni. Azt azonban még ekkor nem tudta, hogy ez miként lehetséges!? A Lelki Napló tanúsága szerint az Úr így inti később Erzsébet asszonyt: „Életed küzdelmei már kiskorodtól Isten tervei szerint alakultak. Emlékezz! Körülötted mindig voltak olyan személyek, akik észrevették életed rendkívüliségét és küzdelmeid értékét. Az egyik ismerősöd fehér hollónak nevezett, és sokan voltak, akik minden tudatlanságod dacára rendkívüli gyermeknek tartottak. (...) De ez téged ne tegyen önteltté. Vigyázz!” (III/145) A fentiek tudatában érthető, ha a kis Erzsébet bár szófogadó, szorgalmas és jószívű, de magába zárkózó és nehezen megközelíthető gyermek volt. A kislány egészen egyedi szemléletét bizonyítja az is, hogy amikor a nénje az iskolába járáshoz varrt neki szoknyát és blúzt, Liza bár megköszönte, de nem volt hajlandó felvenni, mígnem nekiadta azt egy nagyon szegény iskolatársának. Ez, nyilvánvalóan rosszul eshetett nénjének, de tiszteletben tartotta a kis „fehér holló” döntését, aki legszívesebben egyetlen „glott” köpenyét hordta hosszú ruhaként, mely még édesanyjától kapott! A nagybácsi családjában, csak ünnepnapokon volt együtt étkezés. A sok munka olykor elterelte a figyelmet a kis Lizáról, vagy ő maga felejtett el enni, úgyhogy előfordult, hogy éhen maradt.Nyáron ez nem is volt olyan nagy gond a számára, mert amint tehette, elvonult a szántóföldszéli terebélyes körtefa (II/23) alá, és ott csillapíthatta maró éhségét! El-elmélázott azon, hogy az öreg fa, milyen bőségesen ontja édes gyümölcsét, boldognak és boldogtalannak, madárnak és darázsnak egyaránt. És Erzsébet boldogtalan volt, mert legszívesebben kifutott volna a világból, egyenesen a Jóistenhez, hogy Őt szolgálja, csakis Őt! Olykor, ebben a lelki állapotában csodás illatot érzett, mely bíztatólag hatott rá. Erzsébet 1927-28 környékén fejezte be a négy elemit, majd nénje tanácsára egy „gazdasszonyképzőt” is elvégzett, melyben főzésre, pénzbeosztásra és társasági viselkedésre kapott oktatást. Ám mindez semmit sem változtatott a kis bakfis életén, hiszen lelkének állandó nyugtalansága mellett, a család folytonos költözködése is talajtalanná tette az életét. Cseresznyéspusztáról Vajtára, majd Kisvárdára költöztek, mígnem Pestre a Teleki tér környékére!
1925-ben elvesztette ezt a nővérét is, az utolsó közvetlen családtagját, akit egy – a mai olvasónak furcsának tűnő –, de egy leszakadó fali kukoricadaráló sújtott halálra. És a képtelenség nem ért véget! Az özvegyen maradt férj szíve ugyanis szó szerint megszakadt és belehalt a fájdalomba! Együtt temették őket, és az esetnek akkoriban nagy híre volt! Most már az árván maradt Lacika és Erzsébet, együtt kerültek nagybátyjukhoz a Paks környéki Vajtára, akinek felesége Juliska, eredetileg tanítónő volt. A házaspár (Júlia és István), gyermektelen lévén gyakorlatilag örökbe fogadták őket A kislány árva szíve, bár iszonyatosan fájt, de tudta, hogy többé már nem viselkedhet gyermekként. Ügyes kis cselédként szolgálta a családot, a három unokafivérét és nagybátyját, akik esetenként igen mostohán bántak vele. Bár volt egy felnőtt unokanővére is, ám ő nem törődött vele, egyedül nénje próbálta ügyes pedagógiával egyengetni a kis bakfis testi-lelki fejlődését. Ám volt valami egészen különös, mondhatni „fehér holló” a kis Erzsébetben, melyet ő az emberek előtt nem akart mutatni ugyan, de mégis valamiképp kilógott a sorból! Ez leginkább a mindennapok földhözragadt világtól való idegenkedésében mutatkozott meg, ami miatt egyre határozottabban fogalmazódott meg benne, hogy amint felnő, a fölséges Istent fogja szolgálni. Azt azonban még ekkor nem tudta, hogy ez miként lehetséges!? A Lelki Napló tanúsága szerint az Úr így inti később Erzsébet asszonyt: „Életed küzdelmei már kiskorodtól Isten tervei szerint alakultak. Emlékezz! Körülötted mindig voltak olyan személyek, akik észrevették életed rendkívüliségét és küzdelmeid értékét. Az egyik ismerősöd fehér hollónak nevezett, és sokan voltak, akik minden tudatlanságod dacára rendkívüli gyermeknek tartottak. (...) De ez téged ne tegyen önteltté. Vigyázz!” (III/145) A fentiek tudatában érthető, ha a kis Erzsébet bár szófogadó, szorgalmas és jószívű, de magába zárkózó és nehezen megközelíthető gyermek volt. A kislány egészen egyedi szemléletét bizonyítja az is, hogy amikor a nénje az iskolába járáshoz varrt neki szoknyát és blúzt, Liza bár megköszönte, de nem volt hajlandó felvenni, mígnem nekiadta azt egy nagyon szegény iskolatársának. Ez, nyilvánvalóan rosszul eshetett nénjének, de tiszteletben tartotta a kis „fehér holló” döntését, aki legszívesebben egyetlen „glott” köpenyét hordta hosszú ruhaként, mely még édesanyjától kapott! A nagybácsi családjában, csak ünnepnapokon volt együtt étkezés. A sok munka olykor elterelte a figyelmet a kis Lizáról, vagy ő maga felejtett el enni, úgyhogy előfordult, hogy éhen maradt.Nyáron ez nem is volt olyan nagy gond a számára, mert amint tehette, elvonult a szántóföldszéli terebélyes körtefa (II/23) alá, és ott csillapíthatta maró éhségét! El-elmélázott azon, hogy az öreg fa, milyen bőségesen ontja édes gyümölcsét, boldognak és boldogtalannak, madárnak és darázsnak egyaránt. És Erzsébet boldogtalan volt, mert legszívesebben kifutott volna a világból, egyenesen a Jóistenhez, hogy Őt szolgálja, csakis Őt! Olykor, ebben a lelki állapotában csodás illatot érzett, mely bíztatólag hatott rá. Erzsébet 1927-28 környékén fejezte be a négy elemit, majd nénje tanácsára egy „gazdasszonyképzőt” is elvégzett, melyben főzésre, pénzbeosztásra és társasági viselkedésre kapott oktatást. Ám mindez semmit sem változtatott a kis bakfis életén, hiszen lelkének állandó nyugtalansága mellett, a család folytonos költözködése is talajtalanná tette az életét. Cseresznyéspusztáról Vajtára, majd Kisvárdára költöztek, mígnem Pestre a Teleki tér környékére!

7. rész

Itt olvashatunk Juliska néni és a stafírung esetéről, amelyre később nagy szükség lett volna. A kedves nagynéni halálát követő események mellett kiderül, melyik kontinense vándorolt végül a fiatal Lizát is megkörnyékező nagybácsi. Végül mi volt a végső csepp a pohárban, ami miatt elhagyta "otthonát" és a talpraesett Erzsébet hol élt Budapesten - hajléktalanként - évekig.

Minden nehézség ellenére a felcseperedő és nőiessé formálódó Erzsébet igen gondos nevelésben részesült Juliska nénje részéről, jóllehet a nagybácsi egyszer még vele is ki akart kezdeni, és a kislány félt is tőle, mint az ördögtől! A kicsapongó ura mellett sokat síró Juliska néni mégis összegyűjtötte Erzsébetnek a szokás szerinti hímzett, monogramos „stafírungot”, melyet a Nemzeti Bank megőrzőjébe helyezett el. Csak közbevetőleg jegyezem meg, hogy Erzsébetnek később gyakran szüksége lett volna a stafírungra, de pénz hiányában nem tudta kiváltani. Aztán 1931-ben férje a házasságkötést követően kiváltotta. A szükségessé vált fehérítőmosásban nyomban tönkrement az egész, kivéve egyetlen darabját, egy hálókabátot, mely sokáig megvolt. Folytatva a serdülő Erzsébet tragikus történetét, Juliska nénit egy tavaszi influenza-járvány vitte el 1926-ban. Bár Erzsébet továbbra is szolgált volna a család férfi tagjainak, de nagynénje oltalma nélkül, a sok férfi közt ez veszélyessé vált. A helyzet még azzal sem oldódott meg, hogy a nagybácsi nagy hirtelen kivándorolt Amerikába (előtte persze felajánlotta Erzsébetnek, hogy menjen vele). A „főnök” távozásával a többiek csak még jobban felszabadultak és teljesen bizonytalanná tették a kis bakfis helyzetét! „Volt, hogy dühükben kizavartak, s még hideg időben is a gangon kellett meghúznom magam” – mesélte Erzsébet. Végül 1927 januárjában egyik pillanatról a másikra, egyetlen szál ruhában, kis batyujával elhagyta „munkaadóit”! Ezt követően egyszerűen hajléktalanná vált a pesti Nagycsarnok-Mária utca-Nagytemplom utca-Üllői út környékén. Az önmagára utaltság nehéz évei következtek Erzsébet életében!
Minden nehézség ellenére a felcseperedő és nőiessé formálódó Erzsébet igen gondos nevelésben részesült Juliska nénje részéről, jóllehet a nagybácsi egyszer még vele is ki akart kezdeni, és a kislány félt is tőle, mint az ördögtől! A kicsapongó ura mellett sokat síró Juliska néni mégis összegyűjtötte Erzsébetnek a szokás szerinti hímzett, monogramos „stafírungot”, melyet a Nemzeti Bank megőrzőjébe helyezett el. Csak közbevetőleg jegyezem meg, hogy Erzsébetnek később gyakran szüksége lett volna a stafírungra, de pénz hiányában nem tudta kiváltani. Aztán 1931-ben férje a házasságkötést követően kiváltotta. A szükségessé vált fehérítőmosásban nyomban tönkrement az egész, kivéve egyetlen darabját, egy hálókabátot, mely sokáig megvolt. Folytatva a serdülő Erzsébet tragikus történetét, Juliska nénit egy tavaszi influenza-járvány vitte el 1926-ban. Bár Erzsébet továbbra is szolgált volna a család férfi tagjainak, de nagynénje oltalma nélkül, a sok férfi közt ez veszélyessé vált. A helyzet még azzal sem oldódott meg, hogy a nagybácsi nagy hirtelen kivándorolt Amerikába (előtte persze felajánlotta Erzsébetnek, hogy menjen vele). A „főnök” távozásával a többiek csak még jobban felszabadultak és teljesen bizonytalanná tették a kis bakfis helyzetét! „Volt, hogy dühükben kizavartak, s még hideg időben is a gangon kellett meghúznom magam” – mesélte Erzsébet. Végül 1927 januárjában egyik pillanatról a másikra, egyetlen szál ruhában, kis batyujával elhagyta „munkaadóit”! Ezt követően egyszerűen hajléktalanná vált a pesti Nagycsarnok-Mária utca-Nagytemplom utca-Üllői út környékén. Az önmagára utaltság nehéz évei következtek Erzsébet életében!

8. rész

A hajléktalanságból épphogy csak kikeveredett lány vajon menekült meg az újabb mostoha szolgálattól, és hogy kötött ki a jelentőségteljes nevű Sárkány utcában? Életének ezen új helyszínén milyen - nem mesébe illő - sárkányokra lett figyelmes? Végül pedig, mit találtak mulatságosnak az orvosok a János Kórházban és végül hogyan távozott Liza a fertőzöttekkel teli kórteremből?

A „nagylelkű” úrhölgyet „nemzetes asszonynak” kellett szólítania, amellett, hogy a kis „honleánynak” folyamatos éhezés volt az osztályrésze. 1928. januárjának egy hajnali órájában, összekapva kevés holmiját, elhagyta a méltatlan körülményeket, és minden cél nélkül belevetette magát a nem túl jó hírű nyolcadik kerület reggeli forgatagába. A Sárkány utcában, egy ház kapujában álldogáló idős asszony figyelt fel rá, behívta magához és megreggeliztette. Megalkudott Erzsébettel, hogy háromszori étkezés fejében – szintén fizetség nélkül – nála lakhat, ha takarít és elvégzi a kerti munkát. Két hónapot dolgozott a fokozatosan kiismert „sárkányi” környezetben, melyről kiderült, hogy magán-bordélyház. Egy férfi durva molesztálását elhárítva menekülnie kellett. Az Üllői út – Ferenc körút – Mária utca környékén próbálta fenntartania magát alkalmi munkákból úgy, hogy nem volt hová lehajtania a fejét! Melegedni, pihenni a környék templomaiba járt, különösen hideg időben. Egy alkalommal, amikor a szabadban éjszakázott egy padon, hirtelen rendőrök rázták fel, s őt az ijedtségtől szűnni nem akaró köhögő roham fogta el. A soványka leányt orvosi vizsgálatra beszállították az Új Szent János Kórházba. Sajnos, a tüdején levő foltot, vagyis a meszesítést első látásra TBC-nek diagnosztizálták, melyet leromlott testi állapota és a köhögése is igazolt. Hiába próbált mentegetőzni svájci kezelésével, ezt kétkedéssel fogadták – „méghogy Svájc?” – mondták némi gúnnyal. A lényeg, hogy az éjszakai páciens állapotát, végső stádiumúnak (!) diagnosztizálták és ennek megfelelően a másnapi konzíliumig be is fektették a legsúlyosabbak közé. Bizony, roppant ügyesnek kellett lennie ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban meg tudjon szökni a kerítésen keresztül – persze, ezúttal sem nagykabátban!
A „nagylelkű” úrhölgyet „nemzetes asszonynak” kellett szólítania, amellett, hogy a kis „honleánynak” folyamatos éhezés volt az osztályrésze. 1928. januárjának egy hajnali órájában, összekapva kevés holmiját, elhagyta a méltatlan körülményeket, és minden cél nélkül belevetette magát a nem túl jó hírű nyolcadik kerület reggeli forgatagába. A Sárkány utcában, egy ház kapujában álldogáló idős asszony figyelt fel rá, behívta magához és megreggeliztette. Megalkudott Erzsébettel, hogy háromszori étkezés fejében – szintén fizetség nélkül – nála lakhat, ha takarít és elvégzi a kerti munkát. Két hónapot dolgozott a fokozatosan kiismert „sárkányi” környezetben, melyről kiderült, hogy magán-bordélyház. Egy férfi durva molesztálását elhárítva menekülnie kellett. Az Üllői út – Ferenc körút – Mária utca környékén próbálta fenntartania magát alkalmi munkákból úgy, hogy nem volt hová lehajtania a fejét! Melegedni, pihenni a környék templomaiba járt, különösen hideg időben. Egy alkalommal, amikor a szabadban éjszakázott egy padon, hirtelen rendőrök rázták fel, s őt az ijedtségtől szűnni nem akaró köhögő roham fogta el. A soványka leányt orvosi vizsgálatra beszállították az Új Szent János Kórházba. Sajnos, a tüdején levő foltot, vagyis a meszesítést első látásra TBC-nek diagnosztizálták, melyet leromlott testi állapota és a köhögése is igazolt. Hiába próbált mentegetőzni svájci kezelésével, ezt kétkedéssel fogadták – „méghogy Svájc?” – mondták némi gúnnyal. A lényeg, hogy az éjszakai páciens állapotát, végső stádiumúnak (!) diagnosztizálták és ennek megfelelően a másnapi konzíliumig be is fektették a legsúlyosabbak közé. Bizony, roppant ügyesnek kellett lennie ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban meg tudjon szökni a kerítésen keresztül – persze, ezúttal sem nagykabátban!

9. rész

Vajon hogyan teltek a napjai az utcán élő, finomlelkű lánynak. Hova tért be napközben, ha csak tehette? Milyennek látta a nyolcadik kerület utcáit a fiatal és érdeklődő Erzsébet? Milyen felismerésre tett szert a kocsma előtt álló söröskocsikat nézegetve?

Nappali időben Erzsébet igyekezett részt venni a szentmiséken. Egy alkalommal épp az Örökimádás templomban volt, ahol számára elgondolkoztató szentbeszédet hallott. Az atya az „átváltoztatás” és az „átlényegülés” kifejezések különbségéről beszélt, az utóbbi helyességét bizonyítva. Erzsébet sajátos adottságaként, képes volt akár napokig is gondolkodni egy-egy mondaton vagy szón, és így volt ez ebben az esetben is! Én – e sorok írója – rá is kérdeztem, hogy mégis mit tudott e két kifejezésen annyit „elmélkedni”? Erre ő egy történetet kezdett mesélni: – Ó kedves Titkár testvér! Te el se tudod képzelni, hogy milyen érdekes világ volt akkoriban, tele élettel és különleges dolgokkal! Sokat sétáltam a nyolcadik kerület ódon, falusias utcáin, egyfelől, mert munkát kerestem, másfelől pedig annyira érdekelt minden! Különösen csodáltam a söröskocsikat a nagy testű muraközi lovakkal, meg ahogyan a stráfkocsiról ügyesen gurították le a hatalmas hordókat, hát ez kész bűvészmutatvány volt! Egy nap, szintén valamelyik kocsma előtt nézelődtem, amikor épp egy megrakott stráfkocsi érkezett. Bort szállítottak kisebb hordókban egymásra pakolva. Az egyik kocsis bekiabált a kocsmárosnak, hogy „Hanzi! Kitűnő fehérbort hoztunk. Kérsz belőle?” A kocsmáros ki is jött egy pillanatra az ajtóba, törölgetve a kezét a valamikor fehér kötényébe és hangosan odaszólt: „Fehér nem kell gyerekek, legfeljebb ha vörös van, abból is csak egy!” A két kocsis összesúgott egymás közt, és ebből rásejtettem, hogy csak fehérboruk volt. Ekkor azonban egyikük az ülésről átmászott a hordókhoz és kettőnek a felső dugóját kihúzva, beleszórt valamit! Aztán egy kis pohárba szívott a lopójával, és bevitte a kocsmárosnak, kóstolásra. Hát hallom ám, hogy az kiszól: „Igen jónak tűnik, úgyhogy inkább legyen kettő!” Na fiacskám, akkor értettem meg, az „átváltozás” és az „átlényegülés” közti különbséget! Mert a fehérbor külsőre átváltozott ugyan de a lényegét tekintve nem. A Szentmisében viszont a pap szavára a kenyér és bor átlényegül Krisztus Testévé és Vérévé, anélkül, hogy „látszatra” megváltozott volna!
Nappali időben Erzsébet igyekezett részt venni a szentmiséken. Egy alkalommal épp az Örökimádás templomban volt, ahol számára elgondolkoztató szentbeszédet hallott. Az atya az „átváltoztatás” és az „átlényegülés” kifejezések különbségéről beszélt, az utóbbi helyességét bizonyítva. Erzsébet sajátos adottságaként, képes volt akár napokig is gondolkodni egy-egy mondaton vagy szón, és így volt ez ebben az esetben is! Én – e sorok írója – rá is kérdeztem, hogy mégis mit tudott e két kifejezésen annyit „elmélkedni”? Erre ő egy történetet kezdett mesélni: – Ó kedves Titkár testvér! Te el se tudod képzelni, hogy milyen érdekes világ volt akkoriban, tele élettel és különleges dolgokkal! Sokat sétáltam a nyolcadik kerület ódon, falusias utcáin, egyfelől, mert munkát kerestem, másfelől pedig annyira érdekelt minden! Különösen csodáltam a söröskocsikat a nagy testű muraközi lovakkal, meg ahogyan a stráfkocsiról ügyesen gurították le a hatalmas hordókat, hát ez kész bűvészmutatvány volt! Egy nap, szintén valamelyik kocsma előtt nézelődtem, amikor épp egy megrakott stráfkocsi érkezett. Bort szállítottak kisebb hordókban egymásra pakolva. Az egyik kocsis bekiabált a kocsmárosnak, hogy „Hanzi! Kitűnő fehérbort hoztunk. Kérsz belőle?” A kocsmáros ki is jött egy pillanatra az ajtóba, törölgetve a kezét a valamikor fehér kötényébe és hangosan odaszólt: „Fehér nem kell gyerekek, legfeljebb ha vörös van, abból is csak egy!” A két kocsis összesúgott egymás közt, és ebből rásejtettem, hogy csak fehérboruk volt. Ekkor azonban egyikük az ülésről átmászott a hordókhoz és kettőnek a felső dugóját kihúzva, beleszórt valamit! Aztán egy kis pohárba szívott a lopójával, és bevitte a kocsmárosnak, kóstolásra. Hát hallom ám, hogy az kiszól: „Igen jónak tűnik, úgyhogy inkább legyen kettő!” Na fiacskám, akkor értettem meg, az „átváltozás” és az „átlényegülés” közti különbséget! Mert a fehérbor külsőre átváltozott ugyan de a lényegét tekintve nem. A Szentmisében viszont a pap szavára a kenyér és bor átlényegül Krisztus Testévé és Vérévé, anélkül, hogy „látszatra” megváltozott volna!

10. rész

Valóban mesébe illő, ahogy Liza feltalálta magát Budapest utcáin teljesen egyedül. Vajon milyen alkalmi munkákat kapott? Kihez hasonlította magában életét és vajon milyen lelkiállapotban vészelte át mindennapjait?

Egyébiránt Erzsébet volt piaci hordár a Nagycsarnokban, hajnali péksütemény és tejkihordó, krumpli hámozó pékségben, „szakszerű” diótörő cukrászatok számára, ahol egyetlen szemet sem ehetett meg, mert héjastól visszamérték. Olyan ügyesen és gyorsan dolgozott, hogy a többi asszony féltékennyé vált, és beledobtak a vajlingjába egy-egy héjat, ami miatt a tulajdonos menesztette! Hosszabb-rövidebb ideig perec és cukorkaárus is volt moziban, ahol bár minden filmet megnézhetett, ám a címüket meg se jegyezte, inkább csak a zongorista zenéjéből maradt meg benne néhány dúdolható dallam. Nappalai így-úgy szabadok voltak. És bár ezek a nappalok mindig kikerekedtek valahogy, ámde Erzsébetnek nem napi-, de mondhatni órás gondjai voltak! Mindazáltal, az élet szépségeit igyekezett szemlélni, vagy esetében szó szerint, az utca napos oldalát! Erzsébet fájlalta az emberi közömbösséget, de tovább küzdött és dolgozott, mert csak így remélte, hogy rátalál Isten vele való szándékára − jóllehet −, a bibliai Jóbhoz hasonlítható sorsát – melyről persze a templomban hallott –, egyre kevésbé értette, mégis bízott a jövőben! Erzsébet akkor még sajnos nem tudhatta, hogy mindenhol és mindenkor az Úr biztos felügyelete alatt él, és minden történés az életében mintegy „edzés” és előkészítés, a rendkívüli küldetésére „...melyet már gyermekkorod óta Én műveltem lelkedben.” (vö. III/240)
Egyébiránt Erzsébet volt piaci hordár a Nagycsarnokban, hajnali péksütemény és tejkihordó, krumpli hámozó pékségben, „szakszerű” diótörő cukrászatok számára, ahol egyetlen szemet sem ehetett meg, mert héjastól visszamérték. Olyan ügyesen és gyorsan dolgozott, hogy a többi asszony féltékennyé vált, és beledobtak a vajlingjába egy-egy héjat, ami miatt a tulajdonos menesztette! Hosszabb-rövidebb ideig perec és cukorkaárus is volt moziban, ahol bár minden filmet megnézhetett, ám a címüket meg se jegyezte, inkább csak a zongorista zenéjéből maradt meg benne néhány dúdolható dallam. Nappalai így-úgy szabadok voltak. És bár ezek a nappalok mindig kikerekedtek valahogy, ámde Erzsébetnek nem napi-, de mondhatni órás gondjai voltak! Mindazáltal, az élet szépségeit igyekezett szemlélni, vagy esetében szó szerint, az utca napos oldalát! Erzsébet fájlalta az emberi közömbösséget, de tovább küzdött és dolgozott, mert csak így remélte, hogy rátalál Isten vele való szándékára − jóllehet −, a bibliai Jóbhoz hasonlítható sorsát – melyről persze a templomban hallott –, egyre kevésbé értette, mégis bízott a jövőben! Erzsébet akkor még sajnos nem tudhatta, hogy mindenhol és mindenkor az Úr biztos felügyelete alatt él, és minden történés az életében mintegy „edzés” és előkészítés, a rendkívüli küldetésére „...melyet már gyermekkorod óta Én műveltem lelkedben.” (vö. III/240)

11. rész

Itt olvashatunk arról, milyen drámai fájdalmat okozott Erzsébetnek egy utcáról ismerős élőlény halála. Mi lehetett ez a titokzatos barát? Hogy kerülnek a képbe a kefekötők és mi járt Liza fejében, mikor megtanult szitavásznat készíteni?

Folytatva Erzsébet asszony visszaemlékezését, amikor mélyen megrendült a haláltól: Tudod Tibor, én akkoriban azt hittem, hogy engem már megedzett az élet, hiszen tizenhárom év alatt 13 családtagomat vesztettem el, volt, hogy egyetlen év alatt hetet is! De ennek a lovacskának a halála mélyen megrázott és félelemmel töltötte el a lelkemet, a halál gondolata iránt. Ennek az oktalan állatnak a szemében olyan rémületet láttam, amely megrettentett, hogy az én bűneim terhével mi várhat rám a halál után? Akkor bennem valami gyermeki derű megszakadt, és jó időre görcsbe rántotta a lelkem.Már másnap elmentem Mátrai tisztelendő úrhoz gyónni, és persze az volt az első szavam, hogy a mennyországban vannak-e lovak? Éreztem, hogy az atya meglepődött. Tudod a papok, lehetőleg soha nem mutatják ki az érzelmeiket a gyóntatószékben és egy később megtanult szóval jellemezhetném: „póker arccal” hallgatott. Igaz, azt kikötötte, hogy mielőtt választ adna, mondjam el a bűneimet és azt, hogy miért kérdeztem ezt. Na, én gyorsan elsoroltam a vétkeimet és elmeséltem a mély fájdalmamat is, és ő pedig feloldozott. A „mennyei lovakról” meg csak annyit mondott, hogy erre nincs kinyilatkoztatásunk, de tekintve, hogy az ember a mennyben is ember, így feltételezhető, hogy a körülmények is emberiek lesznek, jóllehet sokkalta szebbek és boldogítóbbak. Így meglehet, hogy állatok is körbeveszik az üdvözülteket, amiként ez a Paradicsomban is így volt. Ez némileg megnyugtatott, csak azt a rémült tekintetet nem tudtam elfelejteni sokáig! És most figyelj titkár testvér! Az istenszeretőknek minden a javukra válik, és a lovacska halála egy igen jelentős változást hozott az életemben! A kefekötőék megismerve nehéz helyzetemet, egyszeriben felvettek mindenesnek, koszttal, szállással és fizetéssel. Közel egy évig náluk dolgoztam! Neked megmondom ‒ mesélte, és itt újra mosolyt láttam Erzsébet néni arcán ‒, ez a házaspár fordított életet élt! Az igen kövér asszonyság vezette az üzletet, az ember pedig mosott, főzött, takarított. Az ezt követő időben is mindig ott állt egy lovaskocsi, de én soha nem mentem ki megnézni! Többnyire a műhelyben segédkeztem, ahol nem csak kefét és söprűt kötöttek, hanem lószőr-szitavásznat is szőttek és én ebben különös ügyességre tettem szert, mert a lószőrrel mindig gyengéden bántam, hátha az én lovacskámé volt...
Folytatva Erzsébet asszony visszaemlékezését, amikor mélyen megrendült a haláltól: Tudod Tibor, én akkoriban azt hittem, hogy engem már megedzett az élet, hiszen tizenhárom év alatt 13 családtagomat vesztettem el, volt, hogy egyetlen év alatt hetet is! De ennek a lovacskának a halála mélyen megrázott és félelemmel töltötte el a lelkemet, a halál gondolata iránt. Ennek az oktalan állatnak a szemében olyan rémületet láttam, amely megrettentett, hogy az én bűneim terhével mi várhat rám a halál után? Akkor bennem valami gyermeki derű megszakadt, és jó időre görcsbe rántotta a lelkem.Már másnap elmentem Mátrai tisztelendő úrhoz gyónni, és persze az volt az első szavam, hogy a mennyországban vannak-e lovak? Éreztem, hogy az atya meglepődött. Tudod a papok, lehetőleg soha nem mutatják ki az érzelmeiket a gyóntatószékben és egy később megtanult szóval jellemezhetném: „póker arccal” hallgatott. Igaz, azt kikötötte, hogy mielőtt választ adna, mondjam el a bűneimet és azt, hogy miért kérdeztem ezt. Na, én gyorsan elsoroltam a vétkeimet és elmeséltem a mély fájdalmamat is, és ő pedig feloldozott. A „mennyei lovakról” meg csak annyit mondott, hogy erre nincs kinyilatkoztatásunk, de tekintve, hogy az ember a mennyben is ember, így feltételezhető, hogy a körülmények is emberiek lesznek, jóllehet sokkalta szebbek és boldogítóbbak. Így meglehet, hogy állatok is körbeveszik az üdvözülteket, amiként ez a Paradicsomban is így volt. Ez némileg megnyugtatott, csak azt a rémült tekintetet nem tudtam elfelejteni sokáig! És most figyelj titkár testvér! Az istenszeretőknek minden a javukra válik, és a lovacska halála egy igen jelentős változást hozott az életemben! A kefekötőék megismerve nehéz helyzetemet, egyszeriben felvettek mindenesnek, koszttal, szállással és fizetéssel. Közel egy évig náluk dolgoztam! Neked megmondom ‒ mesélte, és itt újra mosolyt láttam Erzsébet néni arcán ‒, ez a házaspár fordított életet élt! Az igen kövér asszonyság vezette az üzletet, az ember pedig mosott, főzött, takarított. Az ezt követő időben is mindig ott állt egy lovaskocsi, de én soha nem mentem ki megnézni! Többnyire a műhelyben segédkeztem, ahol nem csak kefét és söprűt kötöttek, hanem lószőr-szitavásznat is szőttek és én ebben különös ügyességre tettem szert, mert a lószőrrel mindig gyengéden bántam, hátha az én lovacskámé volt...

12. rész

Talán ezek után nem meglepő, hogy Erzsébet miért lett zárkózott személyiség.Minden viszontagság ellenére újra tudott mindig kezdeni, kiderül az is, milyen képzést sikerült elvégeznie.

A kefekötő műhelyben tanultak jól jöttek Erzsébet asszonynak a háború utáni években. A lényeg, hogy a munkabéréből már némi megtakarítást is félretett, mely elég volt a későbbiekben, hogy szerény albérletet tudjon fizetni.Sőt, összespórolt pénzecskéjéből 1928 őszén még egy ápolónői tanfolyamot is el tudott végezni a Dohány utcai képzőben, mert ezzel nagyobb esélyt látott bekerülni valamelyik szerzetesrendbe. Erzsébet nehéz sorsa ellenére mindig tanulni szeretett volna, de kora társadalmi közömbössége ezt nem tette lehetővé. A Lelki Naplóban az Úr is említi ezt: „Emlékezz, fiatal korodban is mindig tanulni szerettél volna, de erre nem adatott soha alkalmad. Én voltam, aki ezt nem engedtem, minden akadályt eléd gördítettem. Úgy tetszettél nekem, hogy egészen tudatlan maradj. Nekem már akkor is terveim voltak veled, csak meg akartalak előbb érlelni a magam számára.” (I/27) Idézet vége! (Naplórészlet.)A fordulatos és nélkülözésekkel teli élet egyenesen „túlélő kiképzés” volt ez egy tisztességes fiatal lánynak! Nagyfokú önállóság, rendkívüli talpraesettség és elszántság fejlődött ki Erzsébetben. Gyakran kellett hirtelen helyzetekből kimagyaráznia magát és így, a vele született „kardoskodó” hajlama, kiváló beszédkészséggé csiszolódott. A személyiségét annyira jellemző 'távolságtartó' vonása, talán ekkor rögzülhetett benne. Ez nem egyszerűen bizalmatlanság volt, hanem csupán egy képzeletbeli körön belülre senkit sem engedett. Ez volt az ő „biztos otthona”, melyben soha nem volt egyedül! És ez így volt egész életében! Erzsébet asszony benső köréhez senki sem közelíthetett túlságosan, se a gyermekei, se e sorok mesélője, akit pedig „titkárának” tartott! A magánakvalósága mégsem tekinthető önzésnek, inkább valami méltóságbeli tartás sugárzott belőle, amit legidősebb leánya egyszer így szegezett neki szemtől-szembe: „édesanyám olyan, mint egy apácafőnöknő”. Ez a bizonyos „méltóság” pedig az Úr jelenlétének kisugárzása volt, még ha ő ennek nem is volt mindig tudatában!
A kefekötő műhelyben tanultak jól jöttek Erzsébet asszonynak a háború utáni években. A lényeg, hogy a munkabéréből már némi megtakarítást is félretett, mely elég volt a későbbiekben, hogy szerény albérletet tudjon fizetni.Sőt, összespórolt pénzecskéjéből 1928 őszén még egy ápolónői tanfolyamot is el tudott végezni a Dohány utcai képzőben, mert ezzel nagyobb esélyt látott bekerülni valamelyik szerzetesrendbe. Erzsébet nehéz sorsa ellenére mindig tanulni szeretett volna, de kora társadalmi közömbössége ezt nem tette lehetővé. A Lelki Naplóban az Úr is említi ezt: „Emlékezz, fiatal korodban is mindig tanulni szerettél volna, de erre nem adatott soha alkalmad. Én voltam, aki ezt nem engedtem, minden akadályt eléd gördítettem. Úgy tetszettél nekem, hogy egészen tudatlan maradj. Nekem már akkor is terveim voltak veled, csak meg akartalak előbb érlelni a magam számára.” (I/27) Idézet vége! (Naplórészlet.)A fordulatos és nélkülözésekkel teli élet egyenesen „túlélő kiképzés” volt ez egy tisztességes fiatal lánynak! Nagyfokú önállóság, rendkívüli talpraesettség és elszántság fejlődött ki Erzsébetben. Gyakran kellett hirtelen helyzetekből kimagyaráznia magát és így, a vele született „kardoskodó” hajlama, kiváló beszédkészséggé csiszolódott. A személyiségét annyira jellemző 'távolságtartó' vonása, talán ekkor rögzülhetett benne. Ez nem egyszerűen bizalmatlanság volt, hanem csupán egy képzeletbeli körön belülre senkit sem engedett. Ez volt az ő „biztos otthona”, melyben soha nem volt egyedül! És ez így volt egész életében! Erzsébet asszony benső köréhez senki sem közelíthetett túlságosan, se a gyermekei, se e sorok mesélője, akit pedig „titkárának” tartott! A magánakvalósága mégsem tekinthető önzésnek, inkább valami méltóságbeli tartás sugárzott belőle, amit legidősebb leánya egyszer így szegezett neki szemtől-szembe: „édesanyám olyan, mint egy apácafőnöknő”. Ez a bizonyos „méltóság” pedig az Úr jelenlétének kisugárzása volt, még ha ő ennek nem is volt mindig tudatában!
bottom of page